Menu

Egy kicsit még folytatnám a böjt kérdését, elsősorban azért, mert ahogy beleástam magam a témába, sok érdekességet találtam még. Amúgy is nagyon szeretem, amikor a tudományba, a vallásba, a történelembe beleszól az emberi faktor, amikor az eszmék kénytelenek meghajolni az emberek valamely szükséglete vagy vágya előtt.

Pézsmapocok

A előző cikkben már említettem, hogy húsvét előtt 40 napot böjtölünk, de ezt 46 nap alatt abszolváljuk, mivel a katolikus egyház volt annyira megengedő, hogy a vasárnapokat kivette a tilalom alól, tehát bárki, bármilyen mértékben is tartja a böjtöt, vasárnap lazíthat egy kicsit.

Aztán ott a másik, hogy halat szabad enni böjtös napokon, csak húst nem. De miért? Hiszen, ha spirituális szempontból, a nem-ártás vonalán gondolkodunk, akkor szegény hal ugyanúgy csúful jár, mint egy csirke vagy egy malac. Sokan hiszik, hogy egyszer, anno egy pápa be akart vágódni egy halásztársaságnál, és ezért vette ki a halakat a tilalom alól, de ez csak városi legenda. A valóság az, hogy annak idején – a középkorban járunk – a hús a gazdagság és az ünneplés szimbóluma volt, viszonylag ritkán került az átlagember asztalára, halhoz viszont sokkal könnyebb volt hozzájutni. A böjt lényege pedig igazából a lemondás, az önmegtartóztatás volt, nem az étel tápértéke vagy összetevői, tehát bűnbánati időszakban a luxusról mondunk le, és jelen, illetve középkori esetben ez a hús és a tojás volt, és ez így maradt azóta is a katolikus egyháznál.

A Szentírás ehhez adott némi támpontot, mert Szent Pál a korinthusiakhoz írt első levelében azt írja, hogy nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. Ez igazából a feltámadás paramétereire vonatkozott, de remek kiindulási alap egy kis jogi csűrés-csavaráshoz.

Kapibara

És itt jönnek be az emberi faktorok… Kanadában nagyon régóta vadásszák a hódot, és nem csak a bundájáért, hanem a húsáért is. Vízben él, ráadásul úszóhártyás a lába, ezen érvek menték a XVII. században úgy döntött a québeci püspök, hogy a hód márpedig hal, ennélfogva lehet enni böjti időszakban is (fent, a cikk címe mellett egy csinos példány látható). A dél-amerikaiak sem akartak lemaradni, ők is bővítették volna a menüt. Arrafelé él a világ legnagyobb rágcsálója, a kapibara, aki szeret a vízparton lébecolni, ők meg azt nevezték ki halnak, pedig szőrös, úgy néz ki, mint egy felnagyított tengerimalac és nagyon aranyos.

A pézsmapocok is megkapta a hal-minősítést Detroit könyékén, ahol az 1700-as évek táján – állítólag – a halak annyira jó túlélési ösztönnel bírtak, hogy nem úsztak bele a hálóba. A lakosság már az éhhalál küszöbén állt, amikor egy leleményes matematikaprofesszor kezdeményezte a pézsmapocok felvételét a böjti menübe, ugyanazon magyarázattal, vagyis hogy a pocok is vízben él.

Ha azt gondoljuk, hogy ezen emberi trükközések ideje már több száz éve elmúlt, felvilágosultak vagyunk, és aki valamely vallást követ, mivel szabad akaratából teszi, elfogadja a szabályokat, nos, akkor tévedünk. A New Orléans-i érsek tizenegy éve, 2010-ben döntött úgy, hogy az aligátor igenis hal, ennélfogva fogyasztható a böjti időszak alatt is.

Aligátor

Mindezek ellenére mindenkit óva intenék attól, hogy nekiálljon kapibarapörit készíteni, arról nem is beszélve, hogy az amerikai hód nem ugyanaz, mint a mi hódunk, aki ráadásul védett állat. Rengeteg finom hal van, amivel érdemes próbálkozni, pisztráng, szürkeharcsa, lazac, fogas… maradjunk a hagyományoknál, biztos, ami biztos.

No Comments

    Leave a Reply