Nem is kérdéses az, hogy ennek a tésztának is van köze Itáliához. Mint „tésztás nemzet”, elég sok étel, főleg tésztás étel köthető hozzájuk, ami aztán elterjedt a világban. Ők azok, akiknél a tésztakészítés hagyományai mély gyökerekből fakadnak, és szigorúan ragaszkodnak is az eredeti metódusokhoz. A fusilli nem is akármilyen hagyományokkal bír, mivel kétségtelenül régi, illetve megvan a csavaros alakjából fakadó funkciója is.
Mi a fusilli
Valójában nem más, mint egy csavaros tészta. Leginkább a dugóhúzó formájához szokták hasonlítani. Ez csak az alakjának köszönhető, de egyáltalában nem innen eredeztethető. Mint mindennek vannak legendái, történetei, melyek akár igazak, akár nem – valahol mégis fedik a valóságot. A fusilli leginkább megcsavart formájának köszöneti praktikusságát, hiszen leginkább különféle szószokhoz használatos. Ez az az alak, mely könnyedén magában tudja tartani a folyékony, vagy félig folyékony halmazállapotú ételeket. Ennek okán kiváló kísérője bármilyen szósznak. Az olasz konyhában valójában hagyományai is vannak annak, milyen ételhez, milyen raguhoz, vagy éppen szószhoz, milyen típusú tésztát illendő használni. Erre természetüknél fogva is roppant háklisak. Ha minden igaz, akkor már majdnem egy évszázadra nyúlik vissza eme tészta története.
A fusilli előnyei
A fusilli szülőhelye Közép-Dél-Itália. A neve a „fuso”, azaz orsó szóból származik. Alakját három, spirális irányban egymással összhangban egymásra sodort apró szárny adja. Az olaszok úgy tartják, hogy tulajdonképpen minden szószhoz, raguhoz tökéletesen lehet párosítani. Csavarjaiban barázdált formájának köszönhetően sokkal tovább egyben marad általa a tészta az eleggyel. Mivel viszonylag vékony, ezért relatív gyorsan megfő. A csigás alakja miatt pedig nagyon rugalmas, élvezetes a fogyasztása. Alkalmas édes ételekhez is, például előszeretettel keverik lekvárokhoz és túróhoz.
Tökéletesen alkalmazható saláták mellé is, vagy csak egyszerűen koktélparadicsommal. Reszelhetünk még rá sajtot, megöntözhetjük olívaolajjal, tetejére zöldségféléket dobhatunk. Olyan sokoldalú, hogy fogyaszthatjuk hidegen csak úgy előételként, vagy fogyaszthatjuk melegen köretnek használva.
A fusilli történetei
A péksegéd története
Mint mindennek, ennek is több története akad. Az egyik legelterjedtebb a fusilliről az, hogy nem más ihlette, mint a pisai ferde torony. Azt nem tudni, akkor még ferde volt-e, de az biztos, hogy az akkori építészet gyöngyszeme, melyre feljutni csakis egy csiga alakú lépcsősoron lehetett. A fennmaradt feljegyzések alapján 1284-et írtunk, mikor a pisai Peciolo nevű pékség tulajdonosa felküldte a toronyba a segédjét, hogy nézze meg, milyen nyüzsgés van a városban, és hányan vették az irányt feléjük. A Salvius nevű segéd engedelmeskedve gazdájának fel is caplatott a legtetejére, és körbetekintett a városon. Azt konstatálta, hogy feléjük alig érkeznek emberek, és ezzel a rossz hírrel nem is sietett túlságosan vissza a mesteréhez. Csodálta a fenséges kilátást, és a torony 7 harangját, és csak azok éles zúgása figyelmeztette őt arra, hogy indulnia kell. Sebtiben el is indult lefelé, szinte kettesével szedve a meredek csigalépcsőket, és mire leért, teljesen el is szédült a nagy iramodásban. Kénytelen volt a torony tövébe leülni a fűbe, és míg azt várta hogy kitisztuljon a feje, megvilágosodott.
Ekkor ötlött fel benne egy olyan tészta elkészítésének ötlete, ami hasonlít a csigalépcsőhöz, kicsit vicces és bolondos. A toszkán város péksegédje ilyetén módon döbbent rá a fusilli egyedi megoldására. Amint ideje engedte, el is készítette, és még mestere is a csodájára járt.
A matróz és a pék
Történt egyszer, hogy a mai nevén Marina di Pisa nevű nyugodt tengerparti pihenőhelyen, ami még hosszú évekkel ezelőtt kikötőként szolgált, megérkezett egy ütött-kopott szállítóhajó. Voltak olyan matrózok, akik a kikötői kocsmákban múlatták az időt, de olyanok is, akik kisebb csónakokkal az Amo folyón feleveztek egészen Pisa városába. Ott is persze legfőképpen a kocsmákat és a ledér lányokat keresték a hosszú tengeri út után. Volt egy Enizzo nevű matrózlegény, aki betért az első csehóba, és egy ütött-kopott aszalnál ki is rendelte magának a kancsó bort. Ahogy telt-múlt az idő, valahogy egy helyi péklegény is mellé szegődött az esti iszogatásban, és szóba elegyedtek. Mint általában, mindenről esett szó, és mindkettejük magasztalta a saját szakmáját. A matrózlegény beszélt az árbócokról, a tengerről, és a viharok viszontagságairól, a péklegény pedig az éjszakákról, amiket a kemence mellett töltött. Mikor már tetőfokára hágott a hangulat, elkezdtek hencegni is.
A matróz elmondta, hogy a hajózás egyik lényege, ami már több ízben megmentette az életét, az erős fonott csavart alakú kötél. Ez az, amitől biztonságban érezheti magát, ha felmászik az árbóc legmagasabb pontjára. A pékfiú ekkor azt mondta neki: „ha ettől leszel biztonságban, én megmutatom neked, hogy ettől lesz tele a gyomrod is.” Meg is beszéltek másnapra egy találkozást ugyanott a kocsmában. Mikor a pékfiú megérkezett e tál csavart alakú tésztával (fusilli) és ráöntött egy kiváló paradicsomos szószt, a matróz álmélkodva nézte azt. „Ez ám az igazi matrózeledel”- kiáltott fel és belapátolta az egészet. Innentől jó barátságba kerültek, és a matróz mindig vitt magával a hosszú hónapokon át tartó útjaira a fusilliből, amit a barátja készített. Mondani sem kell, gyorsan népszerű lett ez a tészta, és nem csak hogy elterjedt, de mindkettőjüknek meghozta a sikert.
