Van néhány olyan étel, amelyet nem csak hogy mindenki szeret, de ráadásul minden nemzet a magáénak követel, állítva, hogy az övé a legrégebbi, a legeredetibb és minden ilyesmi. Ennek a kategóriának legrangosabb képviselője a palacsinta, amelyet a Déli-sarkon kívül minden kontinensen napi szinten fogyasztanak, de talán ott is. Ma van a palacsinta világnapja.
Ha belegondolunk, mennyire egyszerű elkészíteni, milyen kevés alapanyag kell hozzá, nem is csoda, hogy ilyen népszerű lett. Liszt, tojás és folyadék a legtöbb helyen rendelkezésre áll, és ha mindezt megsütjük, ráadásul esetleg zsiradékon, rendkívül finom alapanyagot kapunk, amit aztán tölthetünk, darabolhatunk, hajtogathatunk, ahogy kedvünk tartja.
Minderre már harmincezer évvel ezelőtt rájöttek az emberek. Palacsintasütőjük feltehetőleg még nem volt, de a kövekkel lisztté őrölt magokat összekeverték vízzel és forró kövön megsütötték. Innentől aztán ez a lepény valamilyen formában végigkísérte az egész történelmet, a görögök, a rómaiak mézzel fogyasztották, a légionáriusok pedig húst tekertek bele. Olvastam olyat is, hogy állítólag felforrósított a pajzsukon sütötték, de úgy tudom, hogy akkoriban fapajzzsal dolgoztak, szóval ez utóbbi információt fenntartásokkal kezelem.
Ha egyszer a rómaiak is ették, akkor logikus, hogy mindenhová elkerült, ahová a római birodalom nyújtózott, tehát a palacsinta betette a lábát a Duna-medencébe, később a mai Németország, Franciaország és Anglia területére is. Az első magyar nyelvű említés a XVI. század végéről származik, egy erdélyi főszakács feljegyzéseiből. A neve egyébként a latin lepény, placenta szóból származik, több-kevesebb kanyarral.
Nagyon szeretem, ahogy egy-egy, tényként kezelt dolognak egyszer csak megtudom az okát. Eddig még soha nem kapcsoltam össze a tényt, hogy ma van a palacsinta világnapja és holnap kezdődik a nagyböjt, pedig a két dolog szorosan összefügg. Könnyebb átvészelni a nagyböjtöt, ha előtte alaposan kiürítjük a spájzot, és eltüntetjük a tiltólistás dolgokat, a palacsinta pedig kiválóan alkalmas rá, hogy felhasználjuk hozzá a tojást, a tejet és a vajat vagy zsiradékot. Így lett tehát a hamvazószerda előtti nap a palacsinta világnapja.
Nem szeretnék recepteket felsorolni, mert egyrészt mindenkinek megvan a saját bevált trükkje, másrészt az interneten is találni ezerfélét. De azért azt érdemes megemlíteni, hogy nálunk a liszt-folyadék-tojás szentháromság az alap, Amerikában sütőport is tesznek bele, ettől olyan aranyosan pufi lesz, aztán nyakon öntik valami nagyon édes cuccal. Oroszországban és Franciaországban élesztővel készül, Mexikóban tortillának hívják, Malajziában pedig gyönyörű zöld színben pompázik. A lehetőségek száma szinte végtelen, a töltelékeké pedig végképp az.
Magyarországon minden vendéglő étlapon tartja, és persze nálunk is megvannak a nagy klasszikusok, a Gundel, ami nem is Gundel, és a hortobágyi, ami nem is hortobágyi. Előbbinek az ötlete igazából Márai Sándor feleségének a fejéből pattant ki, amikor valami igazán nagyot akart alkotni férje Kaland című színdarabjának premierjére, és csak azután lett Gundel a neve, hogy Máraiék emigrációja után célszerűbb volt megváltoztatni eme fenséges desszert nevét.
A hortobágyi húsos palacsintáról pedig gyakran hiszik, hogy arra a bizonyos 1958-as brüsszeli világkiállításra találták ki, de a pörköltvagdalékkal töltött, kétszer sütött palacsinta már 1909 körül felbukkant a főzőkönyvekben. A hortobágyi előnevet viszont tényleg 1958-ban kapta, hogy magyarosabban hangozzék, már akkor is volt pusztaromantika.
Lényeg a lényeg, hogy a palacsinta jó, a palacsinta finom, akár feldobják, akár spatulával fordítják (ha hiszik, ha nem, sokak számára ez kardinális kérdés). Megyek és sütök is…
