Van-e nagyobb klasszikus a konyhában, mint a só és a bors? Magyar népmese is szól a só megkerülhetetlen fontosságáról, a só és bors párosáról pedig még menő hiphop formációt is neveztek el a ’80-as évek Amerikájában, ez a Salt-N-Pepa természetesen. De mióta tekintünk állandó párként erre a duóra?
Ha a két alapfűszert kell megnevezni, csak kevesen mondanak mást, mint a só és a bors. Kis kiigazítás, hogy a só valójában nem fűszer, hanem egy ásványi anyag, amelyet ételízesítőként és természetes ízfokozóként használunk a konyhában. Számos hasznos funkciója mellett természetes tartósító, gomba- és baktériumölő szer is. Az egyszerűség és a könnyebb besorolhatóság kedvéért nevezzük most fűszernek, hiszen konyhai funkcióját tekintve is az.
A só és bors párosa alapvetés a legegyszerűbb agglegénykonyhákban és a vendéglők asztalaira kitéve is. Kis érdekesség, hogy a ’80-as, ’90-es években még a só, bors, pirospaprika triója volt megszokott a kockás abroszos asztalokon. Mára a pirospaprika már rendre elmarad. A Tasting Table gasztronómiai magazin írójában merült fel a kérdés, hogy kinek vagy kiknek köszönhetjük a világrengető ötletet, hogy együtt használjuk a sót és a borsot?
A legtöbb hasonló kérdésre nincsen egyértelmű felelet. Különösen nem olyan történet, amely egy világhíres történelmi személyiséghez köthető. Az emberiség történetében ki és mikor sütött először húst tűz felett? Ki tett először sót az ételbe? Kinek jutott először eszébe, hogy a fekete bors (növény) hosszan növő folyondárjainak csonthéjas termését megkóstolja? Megválaszolhatatlan kérdések, és az is elképzelhető, hogy egymástól független időszakokban és távoli földrajzi pontokon megtörtént ugyanaz a kísérlet az ősidőkben.
Az abszolutista uralkodó abszolút nagy ötlete
Gasztrotörténelmi ínyencfalat, hogy a só és bors első társításának története fent maradt az utókor számára. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy egy igazi történelmi anekdota él róla, hiszen nem tudhatjuk, hogy „jelentéktelenebb” asztalokon megtörtént-e már korábban is a párosítás, mint Nagy Lajos („Louis le Grand”) udvarában.
XIV. Lajost már életében a Napkirályként emlegették, uralkodása pedig a francia abszolút monarchia jelképévé vált. Az 1600-as évek második felében és egészen 1715-ig élt és uralkodott király neve elválaszthatatlan a pompától. Személyiségének nagyságát, saját imázsát tudatosan és sikeresen építette, aminek köszönhetően korában afféle nemzetközi „celebritásnak” számított, és uralkodói körökben is kitűnt gazdagságával, udvarának pompájával.
A királyi lakomák is hagyományosan világszerte a dőzsölésről és a színes, akár egzotikus alapanyagok felvonultatásáról szóltak. Ennek fényében érdekes tény, hogy a meglehetősen kényes király szinte egyetlen fűszert sem szeretett. Az ételeket kizárólag sóval, borssal – továbbá esetleg petrezselyemmel – szolgálhatták fel neki.
A teljes elterjedéséhez szükség volt a só- és borsszórókra
A só és a bors mai, könnyű használata csak több mint 200 évvel később kezdett el terjedni Európában. Ehhez fel kellett találni egyáltalán az első sószórót (ez 1858-ban történt). Használati tárgyként csak az 1920-as években vált általánossá, ezt megelőzően nagyrészt tálkákban szolgálták fel a sót és a borsot. Az egymáshoz illő só- és borsszórókészletek gyártása a kialakuló autóiparral egy időben jelent meg, mivel az autók megkönnyítették az utazást, így a kultikus tárgy páros elterjedését is.
A só és a bors nem egyeduralkodó
Fontos elmondani azt is, hogy az európai és nyugati kultúrkörben ennyire egyértelmű alappáros a só és a bors. A Távol-Keleten például nem só van az asztalokon, hanem szintén sós érzetet adó szójaszósz, bors helyett pedig valamilyen csípős paprika. Kínai sónak is nevezzük a nátrium-glutamátot, amelyet ők gyakorlatilag sóként használnak, míg nyugatabbra sokak fenntartásokkal viseltetnek a nátrium-glutamát iránt.
Gasztrotrendek ide vagy oda, jöhet chiliőrület és kurkumadivat, úgy fest, hogy a só és a bors párosa letaszíthatatlan a trónról. Még a fantasztikusan hosszan, 72 éven át uralkodott Napkirályt is évszázadokkal túlélte.
