Gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik a késő szeptemberi almaszüret a telkünkön. Fogalmam sincs, milyen almafánk volt, de ízes, savanykás, csodálatos gyümölcsöket termett. A szép mintájúakat fényesre dörgöltem és félretettem.
Mivel a már konstatáltam, hogy a világon mindennek van szinte világnapja, már meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy ma van a német almák napja. Nem akármilyen almák, hanem német almák. S ahogy olvasgattam a témában, összeszedtem néhány érdekességet kedvenc gyümölcsömről.
Az alma a rózsafélék családjába tartozó nemzetség, és ez a rokonság odáig fajul, hogy vannak tövises almafák is, igaz, nem ők képviselik a többséget. Nagyon jó az alkalmazkodóképessége, szinte minden égöv alatt megterem.
Állítólag a Kaukázus lejtőiről származik, innen – kihasználva a két jégkorszak közötti felmelegedést – jutott el Közép-Európába. A görögök több fajtát is nemesítettek (egyes források szerint hetet), a rómaiak körülbelül harmincfélét ismertek. Furcsa, hogy a régi korok almafajtáiról ennyire pontos adatokat tudunk, mert információvadászat közben a mai almafajtákat illetően nagyon is eltérő adatokat találtam, az egyik lexikon hétezret ír, a másik ötvenet, a harmadik kétszázat. Maradjunk annyiban, hogy a célzott termesztésnek és nemesítésnek köszönhetően ma már rengeteg almafajtából válogathatunk, ezek két nagy csoportra oszlanak, vannak a frissen fogyasztandó és a feldolgozásra (gyümölcslé, lekvár, kompót, stb) szánt gyümölcsfajták. Mi tulajdonképpen az áltermést esszük, így tett annak idején Éva anyánk is a kígyó rábeszélésére. Neki köszönhetően az almát a szexualitás, a termékenység, a tudás és a döntés szimbólumaként tartják számon.
Remekül kombinálható más gyümölcsökkel (lekvárba, gyümölcslevekbe), a fagyasztást is bírja, januárban is megsüthetjük a legnépszerűbb sütit, az almás pitét.
