– Hozhatom a velőscsontot, nagyságos uram?
– Valóban. Csak arra figyelmeztetem, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert a zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve!
Ki ne ismerné a filmtörténet egyik legnagyobb evős jelenetéből a fenti párbeszédet? A Szindbád című, Latinovits Zoltán főszereplésével készült, 1971-es remekműben a velőnek már-már szertartás-szerű elfogyasztását követhetjük végig képkockáról képkockára, mialatt a főpincér, Vendelin elmeséli a nagyságos úrnak, milyen volt az élet egykor a “kászinóban”.
Számos remek hely, amilyen például az óbudai Kéhli Vendéglő szerencsére a mai napig étlapra tűzi a katlanforró húslevessel szervirozott, főtt marha velőscsontot, amely mellé – mint a fenti filmrészletben is – jár a pirítós, az őrölt fűszerpaprika, de külön kérésre a fokhagyma is. Ezen felül só, bors és valószínűleg tényleg csak egy rendes korsó sör szükségeltetik még a tökéletes békebeli hangulat megidézéséhez. Bort az ilyesmihez, úgy vált szokássá, kevéssé illik tölteni.
A csontvelő egyébként évszázadok óta jelen van a konyhaművészetben: a klasszikus francia konyhának éppúgy elengedhetetlen kelléke (például a híres bordói mártásban steak mellé adják), ahogy az angol konyhában is fontos szerepet tölt be már a 17. századtól.
Mint azt Mautner Zsófi blogján, a Chilli & Vanilián olvashatjuk a velőről:
A Fülöp-szigeteken zöldséges marhahúslevesbe kerül, mint nálunk (bulalo), Koreában az egyik legjellemzőbb téli levest főzik belőle tíz órán át, de a kínai konyha is használja (pl. gőzölt tésztabatyu töltelékeként, garnélával keverve). Nem kimondottan nőies csemege, ellenben fenomenális. A sütőben sütve mindössze tíz perc alatt elkészül, a petrezselymes salsa pedig remekül ellensúlyozza a zsírosságát.
A 3 kg-os kiszerelésű, hosszúra fűrészelt marha velőscsontért keresd fel még ma a Matusz-Vad webáruházát, és dobd fel vele te is étlapodat!
